Bootstrap Framework 3.3.6

[Ulix]

Najveći mađarski (živi) pesnik, Ferenc Juhas, čovek koji je jednom jedinom svojom poemom redefinisao mađarsku poeziju XX veka, dolazi u Beograd na susrete pisaca.

Nalazi li još neko da je ovo fenomenalna vest?

Čisto da vidite deo njegovog majstorstva, evo odlomka iz poeme "Na grobu Atile Jožefa", a vi se izvolite raspametiti uz taj razuzdani stih i najlepša poređenja:

Ružo mašte, misao-narcise, jesenja ružo fantazije, hrpo nevid-ljiljana,
uzavreli, pomamni, slepi burjan-zglobe, krstino cvetna mirisnih zubala,
ljiljan i narcis i ružtkana, mirosržna tišina na tvom grobu, na tvom
malom detinjem grobu, Majstore, Brate, Pretku, Oče, mrtvače moj s isusovskim
udom, lomni ždrepče vaseljene, plavi kristalu anđeoskih krila,
cvileća mrežo živčanog ustrojstva bića, siroče što basaš na čelu mrtvaca,
plaču s čelom mlečnog puta, karatmna teskobo bratska, nožu, nežni
što presađuješ s leša sveže sočivo na bolesne oko božje, o iskidana
očna jabučice sveta što uvek narastaš, ko očna jabuka daždevnjaka s krestom,
kad te iščupaju: ponovo naraste u vrtači lobanje pihtija-gljiva, voće
volje, živi stakleni cvet sa zenicom zmaja; na tvom malom dečjem grobu kopriva
i Isusova brada, zeleni eposi drača, koštani spomenici letnjeg zlata,
zgužvana tramvajska karta, zarđala konzerva, u senci joj lokva ustajale vode,
ključ mrtvačkih suza, lanjski čirak kvrgavih čukljeva, ružičasti
opušak lanjske sveće sa crnim crvom u svetootajnoj kičmenoj srži, iste one
sveće što smo je palili ja i Elizabet, zamišljeni nad sudbinom i mojom i tvojom...

[jugoslovenka]

Ja nisam cula za njega, mozda the1 bude zainteresovana

[Simor]

Pa, to je sjajna vest.

A kada su ti beogradski susreti pisaca?

[Ulix]

Saznao sam da Juhas gostuje 29.09 u bilioteci grada, ali ja, nažalost, nisam tada u Beogradu

@Simor: susreti traju do 4. oktobra, pa se nadam da cu imati jos jednu priliku da ga cujem. (I kad sam znao ko ce prvi smislen komentar da ostavi )

[Simor]

U znaku Lava
smo se rodili oboje,
kad se na grobovima trava suši
i ptice mucajući glasaju,
kal u kraste ispuca
kao meko lice kretena,
a u rekama ribe se toliko napinju
da livade perjasti valovi vlaže,
polja navečer
svici u jedinstvenu buktinju pretvore,
gmaz sjajnih krljušti, Kumova Slama, hropćući puzi
zagušljivom zemljom,
a zvezde
nagomilana su jaja
u sretnom svemiru
i mesec je toliki
da je to već neizrecivo,
a senke suncokreta su gušće
od crnih mramornih glava Hrista.

U znaku Lava
letnji venac gromova : naša je ljubav.
Ogromne crne trube zriču
gorostasnih cikada.
Naoblačilo se,
visine kamenih krošnji
vatrenim granama šušte,
škljocaju zlatna zlubala neba,
besni, zlatni očnjaci trgaju
šumu, marvu, čoveka,
stogovi u vatri grokću
kao dahtanje bika u mrazu jaspisa,
kao uzdah sužna
grmi plamen na užarenoj sofi
i kao kletva proroka proleva se
vatra, voda i led,
reke se besno klone svojih korita,
zadimljenih nozdrva konji se guše
u teturanju crne bujice,
zaseoci razrušeni
sumpornim suzama leta,
u zgrušanim dronjcima teče krv sa brda,
izbija na čokotima,
grožđe do kostiju ogolelo,
i ptica, gušter i mrav mrtvi
leže uz sluzavo korenje,
srušen, na zemlji leži lugar
ispod ispalih zuba ostarelog leta
i kostur-svet
do struka stoji u suznom ledu.

U znaku Lava
ćemo i umreti?
Zajedno, a ne usamljeno,
i onda na trenutak zastaje Svemir
i skamenjenog lica mrmlja prema nebu
samotnik te memljive planete,
mrzne zeleni govor lišća,
zveri panično beže iz šume,
kaljavim bedrima mucajući zastaju
fazan i lisica, orao i jelen,
vuk i detlić zajedno plaču.
To more kita, tuljana, polipa bljuje na mesec,
krateri jektiku dobijaju
i besne komete jure
kao misli poremećenog uma
vukući vlastita neobuzdana bića u ništa,
jer zalud bi to gomilao u materiju jezika
kao mrtvozornik mrtvaca u samrtno odelo.
Jer to već izgovoriti se ne da.

------

Az Oroszlán jegyében
születtünk mindketten,
amikor aszalódik a fű a sírokon,
és a madarak pilledten dadognak,
a sár varangyokkal kipattog,
mint a hülyék lágy arca,
s a folyóban annyi hal feszül,
hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,
s este zuhog a tűzbogár,
hogy egy tábla fénnyé áll össze a tér,
s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút
a fülledt föld felett,
s a csillagok
rakásra hányt peték
a boldog űrben,
s a hold is akkora,
hogy az már kimondhatatlan,
s a napraforgók árnyéka töményebb,
mint a feketemárvány krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében
a nyár villámkoronája : szerelmünk.
A tücskök óriás fekete trombiták
és, mint az ökrök a sáskák.
Az ég elborult,
a kő-lombos magasság
zizegett tűz-ágaival,
csattogott az ég arany-fogsora,
tépett dühöngő arany-metszőfoga
fát, barmot, embert,
a kazlak robbanva égtek,
s dörgött a láng piros pamatban,
mint a cella fuvallata,
mint bikák fujtatása, jáspis-hidegben,
s ömlött, mint a próféta-átok
a tűz, a víz, a jég,
a folyók medrükből zihálva kimásztak,
s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal
a tántorgó fekete áradatba,
s falvakat vert pocsékká
kénes könnycseppje a nyárnak,
a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,
vér verte ki a tőkét,
csontokra vedlett a szőlő
s holt madár, gyík és hangya
hevert nyálkás tövében,
s a földre borulva feküdt a csősz,
a megvénült ég kihullott fogai alatt,
s a csontváz-világ
derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében
fogunk meghalni majd?
Együtt és nem magányosan,
s akkor egy percre a Mindenség megáll,
és bénult arccal motyog az égre
e penész-bolygó árva lakója,
megfagy a lombok zöld beszéde,
a vadak az erdőből tolongva kifutnak,
csatakos szüggyel makogva megállnak,
fácán és róka, sas és szarvasbika,
farkas és harkály együtt sírnak.
E tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,
a tűzhányóknak tüdővésze lesz
és dühös üstökösök nyargalásznak,
mint megbomlott agy gondolatai,
szikrázó lényüket a semmibe cibálva,
mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,
mint hullamosó a holtat halotti ruhába.
Mert ezt már nem lehet kimondani.